Más(odik hó)nap

Ezt is megértük, két hónapja távol az atyai háztól és az anyai szoknyától és még mindig életben, sőt általában jól vagyok. Az idő még mindig nagyon gyorsan múlik, már lassan a vizsgaidőpontokat tervezgetem, még a kötelező irodalmat is elkezdtem kijegyzetelni a héten. Az október végén összeírt szempontok mentén is sikerült haladni: a bakancslistán egyre több tétel van kipipálva (bár félek, hogy a Palma beli fagyizásról le kell mondanom); irodalomórán megismertem egy olasz srácot, nagyon durva arc (olyan konzervatív, hogy még a második vatikáni zsinatot sem tudta földolgozni, úgyhogy latin misére jár, és ő az első olyan külföldi, akit pozitívan hallottam nyilatkozni az Orbán-kormányról); az OTKA-s/szakdolgozatos okleveleimet meg fölnyomtam az Infocusba, már "csak" a tartalmi földolgozás maradt hátra.

A napok a rendes kerékvágásban teltek a héten, kedden már nem kockáztattam meg a Cuccagnat, mert pokoli hideg van. Nagy kár volt a téli cuccot otthon hagyni, de pótlólag beruháztam a Decathlonban sapka-sál-kesztyűt meg meleg zoknikat. Szerdán cineforum helyett elmentünk egy buliba, amit több német is ajánlott egymástól függetlenül, úgyhogy bizalmat szavaztunk a dolognak. A botteilon, ami egyébként a lateráni bazilikával szemben zajlott, elég fogvacogtató volt, dupla zokniban fáztak a lábujjaim. Egyedül a házipálinka jelentett némi melegséget, volt is rá igény. Maga a parti tényleg jobban tetszett, mint az eddigiek, normálisabb (megkockáztatom: táncolható) zenék, konszolidáltabb italárak voltak. Bár (és itt jön a cím zárójelöletlen része) a minőségük erősen megkérdőjelezhető, röviditalból pedig csak vodkanarancsot voltak hajlandóak adni. Azt is valami olyan flakonból töltötték ki, amibe Isten tudja mikor, mit tettek bele. Ma úgy megfájdult tőle a fejem, mint ritkán eddigi életemben.
Egyébként ma szereztem nyomtatópapírt, hogy ennyivel hozzájáruljak a házi iroda beindításához (Ahmad és Lorenzo nemrég vett egy nyomtató-fax-fénymásoló-scannert), aztán gyorsan ki is nyomtam a learning agreementemet (végre sikerült megtalálni a megfelelő kódokat és tantárgycímeket a kitöltéshez), és elvittem Sárközy tanár úrhoz aláíratni. Útközben az economián ebédeltem, ez a közgáz kar menzája, ahol elvileg lehetne másodiknak is pizzát venni, de még sose volt türelmem kivárni.
A héten egyébként volt egy komolyabb bullshit-gyanú, a drágalátos kari tanács megváltoztatta a Tanulmányi és vizsgaszabályzatot úgy, hogy mégsem jár az erasmusosoknak a kedvezményes vizsgaidőszak. Most úgy néz ki, hogy ha beküldünk a tanulmányi bizottsághoz kérvényt, akkor mégis rendben leszünk (bár lehet, hogy csak február végéig kapunk haladékot, nem március idusáig). Igazából ez állati gerinctelenség az otthoni vezetés részéről, és nem is értem, hogy mi haszna/célja lenne. Támogatják a mobilitást, csak ellehetetlenítenek közben otthon? Ezer hála...
A hét hátralevő része sok jóval kecsegtet, majd jön a beszámoló!

Heti összesítés

A biomolekuláris kodikológia és a tandem izgalmai után már nem maradt sok érdekes dolog a hét hátralévő részére. Szerda estig a hétvégén összeszedett kialvatlansággal küzdöttem, testben minden órán ott voltam, lélekben nem annyira. A cineforumban a Benvenuti al Sud című nagysikerű filmet láttuk: olaszok a délolasz sztereotípiákról. Csütörtökön a paleográfiás csoporttal meglátogattuk a Biblioteca Vallincellianát, ahol testközelből ismerkedhettünk meg kora-középkori kódexekkel és azok írásfajtáival. Hihetetlen élmény volt, maga a könyvtár is egy barokk palotában kapott helyet, de a könyvek mindent vittek.
Pénteken tettem egy bevásárlókörutat, kimentem először az Auchanba, majd az IKEÁba paplanért, mert reggelente már kezdtem arra ébredni, hogy fázik a lábam. Beszereztem egy 4 eurós példányt, azóta nincsenek ilyen gondjaim. (Viszonyításként az Auchanban a legolcsóbb 20 euró.) Szombaton egész napra elzárt minket az eső, nem tudtunk mit csinálni. Fűteni is elkezdtünk, mert Mediterráneum ide vagy oda, ronda hideg van. Mára kicsit tisztult az idő, nem esett, úgyhogy elindultam misére. Úgy terveztem, hogy a Trinita dei Pellegrinibe megyek latin misére, amit az egyik csoporttársam ajánlott irodalomórán. Viszont erős késésben voltam, úgyhogy maradtam a szokásos megoldásnál (Il Gesu), ami közelebb volt. Ebédre főztem tonhalas-paradicsomos tésztát Achmednek is, utána pedig Lorenzo vendégelt meg minket egy kis sült húsra, idézem "hogy proteingazdagon induljon a hét".

Kings of the lab

Ma nagy nap volt, bár nem indult túl szépen, mert a hétvégi bulik után meglehetősen bágyatagon sikerült végighallgatni az első órámat. A további kornyadozást elkerülendő beújítottam egy kávét, ami be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet, elég energiát adott délutánig.
Akkor viszont már lett más motiváció, kodikológia órán tovább haladtunk a pergamenek eredetének (mármint, hogy milyen állatból készült) megállapításával. A múlt alkalommal egy elég szubjektív, vizuális vizsgálatot próbáltunk ki, ma viszont belecsobbantunk a mély vízbe, pontosabban a "biomolecular codicology"-ba. Ettől teljesen felpörögtem.
A yorki egyetemen kitalálták, hogy ha egy kicsit radírozunk a pergamenen (értelemszerűen valami üres részen), akkor a radírmorzsát tömegspektrométerrel vizsgálva meg lehet állapítani a hártya eredeti tulajdonosának fajtáját. Mi csak mintákat vettünk, mert azért ilyen készüléke nincs a paleográfiai labornak. Gumikesztyűben, alkoholban pucolt, szintetikus szálú ecsettel dolgoztunk, az egész egy Dr. Csont epizódra emlékeztetett. Kíváncsi leszek, hogy sikerült-e elegendő mintát kitermelni, és hogy egyáltalán visszaér-e az eredmény, amíg itt leszek; nagyon remélem, hogy igen.

Este Lorenzo elrángatott a tandemre (nyelvi csereprogram), ahol egy kiadós vacsi után igyekeztünk a nyelvi készségeinket fejleszteni activity és tabu jellegű játékokkal. Ott volt az egyik cineforumos ismerős is, meg sikerült néhány új embert is megismerni. Összességében nem bántam meg, sőt, de azért elég nehéz volt elindulni...

Ícse

A hétvégén zajlott az Incontro (találkozás) Culturale (attól függ, mit értünk alatta) Erasmus, egy két estés giga buli, amire minden olasz egyetemről jöttek ösztöndíjasok. Igazából nem volt semmi extra (bár szombat hajnalban néhány jó szám is becsúszott a műsorba); a botteillonok és bemelegítések mélyebb nyomot hagytak bennem, mint az éjféltől ötig tartó diszkózás. Viszont iszonyatosan lefárasztottak a programok, kettőből két hajnalban aludtam el a villamoson. Szombaton egyedül jöttem haza, és csak a Gondviselésnek köszönhetem, hogy az értékeim és a szerveim is hiánytalanul megvannak, mert gond nélkül elszunyókáltam a villamos végállomásáig. Vasárnap már készültem, Jaddal és Ágnessel jöttünk el, hogy valaki majd csak ébren marad, de így is egy megállóval tovább mentünk a kelleténél.

Miután az egész vasárnapot a korábbi események kiheverésére szántam, elmentem esti misére, utána pedig csatlakoztam a városnézéshez a Trasteverén, ami ebben az időszakban (mármint vasárnap este) igazán hangulatos. Persze minden templom (S.Maria in Trastevere, S.Cecilia) zárva volt, csak kívülről néztük meg őket, de azért a séta nagyon szép volt.
Néhány szó a múlt hétről. Hétfőn ugye Márton nap volt, nem gondoltam volna, hogy az első, aki fölköszönt, egy kvázi ismeretlen ember lesz (egy német lány a lexikológia óráról). A többi facebookos, telefonos és élőszavas jókívánság is nagyon jól esett, köszönöm ezúton is Mindannyiótoknak, akik gondoltatok rám! Kedden még koccintottunk is erre az alkalomra a Cuccagnaban a magyarokkal. Szerdán megint moziba mentünk, a film címe I cento passi volt. A sztori röviden: a kommunista, de maffiózó származású és családja ellen lázadó srác kalózrádiót indít a hippi haverjaival, ami miatt besokall zio Tano (a keresztapa, aki száz lépésre - vö. a film címével - lakik a főszerpelő családjától) és a rádió helyett a fiút némítják el. A hét végére Vignuzzi megint beteget jelentett, pontosabban nem jelentett, úgyhogy csütörtökön potyára mentem dialektológiára. Öröm az ürömben, hogy így legalább a szombati órát sem mulasztottam el, amit kihagytam volna, tekintettel a megelőző éjszaka eseményeire.

A felfedezés öröme

Szombat délután meglátogattuk Caracalla termáit, a magyar csapatot Dórival és Andrissal képviseltük. Az egyetemről indulva eleredt az eső, de szerencsére, mire a látogatás kezdődött, el is állt. Ez egy óriási fürdőkomplexum a Colosseum és a Circus Maximus környékén, a megmaradt falak is lenyűgözik az embert már csak méretüknél fogva is.

Néhol a mozaikpadló is megmaradt, több részlet ki van állítva, egy helyen pedig még egy frízsor töredéke is megkönnyíti a fürdő eredeti állapotának elképzelését.

Vasárnap egész napos kirándulást szervezett az ESN Orvietoba, majd Assisibe. Elég korán kellett kelni, de nem érte meg, mert egy csomót vártunk a spanyolokra. Tipikus. A kimaradt alvást sikerült a buszon bepótolni Orvietoig. A város egy hegy tetejére épült, a busz a lábánál állt meg a nagysebességű vasút (TAV) töltése mellett, csak abban a pár percben, amit a buszok mellett töltöttünk, 2-3 Frecciarossa, Frecciargento és Italo húzott el felettünk-mellettünk őrült sebességgel. Miután a guidánk, Guido, ismertette röviden a várost, beszálltunk a siklóba, ami elég gyorsan fölvitt minket az óvárosba. A városfal mellől elképesztő kilátásban volt részünk, ekkor még az időjárással is szerencsénk volt, mert bár fújt a szél, ragyogóan sütött a Nap.

Innen a dómhoz sétáltunk, amit kívülről néztünk meg. Az egészen újkori mozaikok között még feltűntek a román és gótikus elemek, a kapu ívén és a falakon is sok aprólékos cosmata díszítés volt.

A dóm után maradt másfél óránk bejárni a várost, ezt önálló barangolással töltöttem. A város hosszában futó utakról szerte-szana sikátorok ágaztak le, nagyon izgalmas volt. Bár az épületek többségét az évszázadok során értelemszerűen renoválták, azért nagyon régies, békés hangulatot árasztottak. Oriveto egyik nagy nevezetessége a Puzzo di San Patrizio, egy kettős spirál formájú, földbe ásott kút, ezt viszont sajnos nem sikerült megnézni. Egyszer még vissza kell jönni benézni a dómba, meg lemenni a kútba. Bár összességében nagyon jó volt a szervezés (kényelmes busz, elég idő nézelődni, low cost), kicsit furcsa volt, hogy fölfelé állták a siklójegyet, de lefelé sorsára hagyták a népet a szervezők. Az árba nem kellett belehalni, a jegy pedig tökéletes szuvenír, de a logikát még nem találtam meg a döntésben.

Assisiben sűrű felhők és eső fogadott minket, úgy tűnik, hogy Itáliába is megjött az ősz. Miután mérséklődött a zuhé, ittunk egy kávét, majd a S.Francesco templomhoz indultunk. A basilica inferioreban (majd lesz superiore is, mert egy templom úgy tűnik nem volt elég a népnek :-) éppen kiscserkészeknek miséztek. Volt egy középkori Szt. Márton kápolna (Simone Martini freskóival), egy modern Mária kápolna, a pincében pedig Szt. Ferenc sírját is láttuk. [Tekintettel a mai sűrű napomra a bakancslista "Szt. Márton templom felkeresése a névnapomon" menüpontját az ünnep vigíliáján teljesítettem, szerintem jobban is jártam, mint a S.Martino ai Montival.] A felső bazilikában megcsodáltuk a Giotto féle Szt. Ferenc ciklust. Ezután a város felé vettük az irányt. Elképesztő volt, hogy szinte az összes ház még mindig a középkori formájában van meg, kis kő, nagy kő egymás hátán, néhol egy-két szobortöredék beépítve, csúcsíves ablakok, kapuk. Jártunk a Santa Chiara templomban is, ami inkább hirdeti a ferences egyszerűséget, mint a S.Francesco, az altemplomában pedig ott van Klára sírja, valamint a két rendalapító néhány ruhadarabja és ereklyéje.

Összességében egy nagyon szép és tartalmas hétvégét tudhatok a hátam mögött, jó volt valóban új dolgokat megismerni, meg kimozdulni egy kicsit a lassan szokásossá váló környezetből.

Szent Heverdel napja

Ma elkezdődött a hétvége, miután a hétfő-szerdai 0-24-es szolgálat lement, csak punnyadás volt, meg egy kis dialektológia. Ebédre csináltam héjában sült krumplit. Dialektológián Prof. Vignuzzinak végre sikerült végigmennie az 5 nyelvi változón, amit már 3 órája magyaráz. Néha nagyon bírom az öreget, de azt nehezen viselem, amikor ezerszer ismétli önmagát. Utána Ahmaddal a menzán vacsoráztunk. Amúgy Renzo is megnézte az ösztöndíjas papírjait és kiderült, hogy csak a szociális lakásra vonatkozó kérelmét utasították el, pénzt még kaphat.
A hétfő csak a szokásos volt, megterhelést inkább a keddről szerdára virradó éjszaka szokott jelenteni. Kedd este idegenvezetést tartottak az ESN-esek. Odafelé Jaddal együtt mentünk, minden második villamosmegállóban fölszállt egy lányismerőse a villamosra, én meg csak néztem. A városnézésen a Piazza del Popolotól sétáltunk el a Navonaig. Útba ejtettük a Piazza Spagnat, ahol sajnos éppen felújítják a szökőkutat (Barcaccia), úgyhogy nem látszott belőle semmi, a Trevi-kutat és a Pantheont is. Jött Julia is a cineforumról.
Az idegenvezető lány nagyon talpraesetten, jó stílusban adta elő a mondanivalóját, egyedül a Pantheonnál bicsaklott meg a bizalmam benne, amikor a M.AGRIPPA.L.F.COS.TERTIUM.FECIT latin felirat L.F.COS. részét olaszul (lo fece costruire = építtette) oldotta föl.

Persze lehet, hogy humornak szánta, de az ováció hiányából arra következtettem, hogy a nép nagyjából benyelte a dolgot; továbbá a hivatalos feloldást (Lucii Filius Consul - Lucius fia, konzul) se közölte. Obelix szófordulatával élve: "Tisztára hülyék ezek a rómaiak!"
Ha már a Navonán voltunk, akkor a Cuccagnan keresztül mentünk haza. Ott találkoztam Joseffel Bécsből, aki egyszer a menzán köszönt rám, mondván, hogy találkoztunk a Piperben. Ez éppen kimaradt, de amúgy jófej srác, itt volt az öccse is meg egy müncheni gyerek, akivel megbeszéltük az Oktoberfestet. Aztán feltűnt Lorenzo is, aki mint ex-ESN tag mindig megjelenik ezeken a bulikon. Most amúgy kapóra jött, mert hazafelé meg vele utaztam, és az egyik ismerőse elvitt minket a Terminiig kocsival. Kicsit kényelmesebb volt, mint az éjszakai járat.
Szerdán sikerült betámolyogni a 8:15-ös órámra, ami a hosszú keddi esték után egyre nehezebb. A következő óra előtt beszereztem egy tankönyvet a kortárs irodalom kurzusra, ami egy kicsit megcsapolta a pénztárcámat. Eléggé idegesítő, mert a tanárnő két könyvet adott föl, mindkettőt ő írta. Elég jó biznisz, nem? A másik könyvön még meg sem száradt a nyomdafesték, azt mondta, hogy a kiadóba kell menni beszerezni. A tanárnőnél van egy példány, én bízom benne, hogy csak valami próbalevonat vagy korrektúrapéldány, mert 3 cm vastag és A4-es. Ki nem fizetem, az holtbiztos.
Végül a befektetés már részben rövid távon "megtérült", az órán mellettem ülő lányok elkérték a könyvet, hogy beleolvashassanak, és a szövegem alapján az első pár percben nem tűnt föl nekik (saját bevallásuk szerint!), hogy nem vagyok olasz. Akkor esett le a tantusz, amikor kérdezték, hogy mit tanulok, és mondtam, hogy ösztöndíjas vagyok. Egy kicsit hízott a májam. (Az autentikus talján kép megteremtéséhez letöltöttem egy scopa (nápolyi kártyajáték, a legelső fordítástechnika óránk tananyaga) programot is a mobilomra, zseniális!)
Este cineforum volt új, fedett helyen. Kicsit késtem, a hely is szűk volt, úgyhogy végül végig a vészkijáratot támasztottam, aminek következményeként végigélvezhettem 2-3 cigarettát, meg negyed óránként hozzám dörgölődzött egy-egy filippínó mozgóárus, aki okvetlenül bele akart nézni a filmbe. Most a Johnny Stecchinot vetítették, Roberto Benigni megint a szokásos jószívű, szerencsementes hősszerelmest adta elő, de jól lehetett rajta szórakozni. Ebben a filmben a barátnője is ugyanaz volt, mint az Élet szépben.

Hírösszefoglaló

A múlt kedden is voltunk páran a Cuccagnaban koktélozni, megint találkoztunk a török lányokkal. Szerdán a kertmozi szervezői kicsit mellényúltak a filmválasztással, egy meglehetősen indokolatlan filmet (Italians) sikerült vetíteni. Előtte viszont megint találkoztam egy-két korábbról ismert német arccal, jó érzés, hogy megjegyzik néha az embert. Hazafelé láttunk egy nagyon kedves falfirkát is: Piu' immigranti, meno erasmus! Kösziszépen, Róma, nemszámít!
Csütörtökön halloween partit rendeztek az ESN-esek, elmentem én is, bár eleinte elég hülyén éreztem magam, mert nem voltam kifestve. Azért lassan így is sikerült belefutni néhány ismeretlen ismerősbe, egy német lányba az olasz barátjával, mindketten nagyon jófejek voltak. Aztán a klub előtti sorban is jobb híján dumáltunk, nagyon hosszú volt, és amikor már kint, zene nélkül ment a pogó, akkor úgy döntöttünk, hogy keresünk jobb helyet. Egészen a következő sarokig mentünk, ott volt egy kocsma, ahol jóval kulturáltabban zártuk le az estét, mint ahogy a klubban lehetett volna. Végre-valahára összeszedtem az első spanyol ismerőst (egy rahedli van belőlük, de eddig eggyel sem sikerült összeismerkedni), egy kalózlányt. Ahoj!
A hazaút elég hosszúra sikerült, nagyjából fél 5 körül csörtettem be a lakásba. Néztem egy nagyot, mert a konyhában még égett a villany, Lorenzo éppen a szokásos mélyfagyasztott tésztáját fogyasztotta. Ciao-ciao, azt hittem ezzel el van intézve a kommunikáció, megpróbáltam gyorsan a fürdő felé venni az irányt, de mielőtt bemehettem volna, még kifaggatott a buliról, meg prédikált egy sort, hogy bezzeg az ő idejében nem fordulhatott volna elő az, hogy az év legnagyobb buliján az erasmusosok kint rekednek. (Persze a szórakozóhelynek jobb a 15 eurót perkáló talján az 5 eurós erasmusosoknál...) Bár a bizalom jelének tekintem az ilyesfajta megosztásait, de ott és akkor, neglizsében, hullafáradtan annyira nem értékeltem.
Tanulmányi szempontból elég hézagosra sikerült az utóbbi hét, elmaradt az összes kodikológia és dialektológia. Ez csak azért volt kellemetlen, mert a késő esti dialektológiák hiányáról csak az óra kezdete előtt pár perccel értesültünk az ajtóra kiragasztott papírokról. Ez a kedd és csütörtök délutánomat elég alaposan elvitte, nem voltam érte hálás. Csütörtök este megpróbáltam bérletet venni, de az se jött össze, mert csak készpénzzel lehetett fizetni. Persze az ember egy trafiktól ne várjon csodát. Azért hogy a trafikos se járjon rosszul, meg ne unatkozzak a villamoson, vettem egy Diabolikot, a 800. példány csillogó borítóval, sajnos nem tartott sokáig, lehet, hogy valami komolyabb műfajjal kéne próbálkoznom. Bár az órák jelentős része elmaradt, azért valami haladás is volt: sikerült befejezni a szakdolgozatos levelek átírását.
Pénteken igazából a délelőtt az előző éjszaka kimaradt alvás pótlására ment el, de amúgy sem terveztem semmit, meg Mindenszentek miatt sem lehetett volna semmi érdemlegeset csinálni. A lassan 2-3 hetes paradicsompürémből főztem egy ehető paradicsomlevest, ami az eddigi tésztákhoz képest haladás volt, még rántást is csináltam bele. Délután szereztem új bérletet, csak hogy kimozduljak a városba. A Terminihez mentem, ami ugyan baromi messze van, viszont lehet kártyával fizetni az újságosnál, és garantáltan nyitva van ünnep ide vagy oda. Ha már arra jártam, benéztem a S.Maria Maggioreba és végigsétáltam a via Cavouron. Találtam egy Moretti sörözőt (igazából persze étterem, csak söröző névre hallgat), majd egyszer, ha sok pénzem lesz (vagy még több) biztos elmegyek oda.
Szombaton, halottak napján (vagy ahogy Ahmad rendszerint titulálja: la festa della morte - a halál ünnepe...), a városban csavarogtam. Először is az egyetemhez mentem, ahol lefényképeztem az egyik új kedvenc házamat:

Utána visszaszálltam a 19-es villamosra, ami szépen elvitt a Szent Péterig. Láttam gárdistát is (sisak és alabárd nélkül, de a vagányos egyenruhájában). Hazafelé átvágtam a Campo de' Fiorin, ahol találkoztam Mustafával!!! Úgy tűnik, hogy nem csak a Porta Portesen tűnik föl. Sajnos éppen nem volt show, mert kuncsaftok voltak nála, de azért megcsodáltam a kiváló minőségű termékeit.

"Ha nincs otthon csirke, van otthon kutya, főzöl kutyát krumplival!"

Otthon benyomtam a paradicsomleves végét, meg vettem hozzá egy szeletes pizzázóban egy calzonet (kb. egy félbehajtott pizza sajttal és sonkával). Nagyon adta. A rövid szieszta után hosszú takarítás jött, én voltam a soros, megcsináltam, szép tiszta lett minden, közel egy órára. Aztán szépen beszállingóztak a többiek, Jad a belga barátnőjével, Margoval, lassan újra előkerültek a pormacskák. De legalább az illúzió megvolt.
Közben előkerült Ahmad is, elutasították az ösztöndíjkérvényét, le volt lombozva. Elment az internet is, így egy kicsit mindenki unatkozott (kivéve Jad), úgyhogy lassan mind a konyhában kötöttünk ki, amiből aztán egy kis szír vacsora jött össze. Egy hónap után először mind a négyen (plusz Margo) egyszerre ültünk asztalhoz, igen hangulatosra sikeredett. És még nem ért véget a hétvége!
Vasárnap délben Lorenzo Ahmadot és engem a hóna alá csapott és elmentünk a belvárosba ebédelni, meghívott minket. A Terminiig villamossal mentünk, utána taxival. Kiöltöztünk, nagy érzés volt. A La.Vi. nevű éttermet céloztuk meg, ahol egy fix összegért (csak négyszemközt vagyok hajlandó közölni, én is szégyellem) degeszre ehettük magunkat. Volt hal, tészta, disznó, marha, rizs, articsóka, saláta, sajt, minden, ami szem-szájnak ingere. Végül egy kis kávé, meg édesség, és akkor majdnem kipukkadtunk. Hazafelé végigsétáltunk a Corson, nézelődtünk, éltük a dolce vita-t.
Egyébként Lorenzo már régen ígérgette a közös ebédet, de most életmentő jelleggel történt, mert Ahmad tényleg maga alatt volt. Szerencsére sikerült földobni egy kicsit (elöl ült a taxiban, kedvére ehetett; ezek a dolgok neki hatványozottan többet érnek, mint nekünk).
Ebéd után a villamosmegállóban találkoztunk Ágnessel és a szobatársával, Marikaval, akik már nagyon várták, hogy hazaérjünk, mert este jött a magyar vacsora, amit részben még össze kellett dobni. Ágnes hozott egy banános-joghurtos sütit meg egy csirkés pitét, én pedig az utolsó szál kolbászomat beáldozva összeraktam egy rakott krumplit. Ahmad kedvéért külön kolbászmentes résszel. Sajnos az elkészültét Marika már nem tudta megvárni, de azért eltettünk neki egy adagot, meg a pitéből-tortából kárpótolta magát előre.
Mire minden kész lett, Lorenzo és Ahmad is megemésztették az ebédet, úgyhogy asztalhoz ülhettünk. Jad bevállalt aperitifnek egy kis gyertyáni házipáleszt, a többiek meg nekiestek a rakott krumplinak. Öndícséret büdös, de gyorsan elpusztították, úgyhogy azt hiszem ízlett nekik. Aztán jött a zajos sikernek örvendő csirkés pite és torta. A végén megint hosszan beszélgettünk, Ágnes és Margo ültek a forró székeken, Lorenzo prédikált, végül is nagyon jól sült el a dolog. Persze utána jött a kötelező mosogatás, de legalább megint rend lett a konyhában.
Most visszajött a net, gyorsabb, mint régen; mindenki elégedett.