Tegnap éjjel visszajöttem Rómába.
A hazatérés hihetetlen volt: régen tapasztalt szeretettel fordult felém mindenki, akivel találkoztam, ez nagyon sokat jelentett. A legszebb pillanat talán mégis az volt, amikor Ferihegyen a vámfolyosón haladtam át; az utolsó, ami megelőzi a három hónapja többé-kevésbé várt pillanatot. És ez nem azt jelenti, hogy a karácsony és a színház a családdal, a szilveszter és a sörözések a bandával, a Jezsu8-asok, az Aga Utca koncert és a vezetőségi a cserkészekkel ne lett volna jó, de ilyen intenzitással ritkán éli meg az ember a nem utolsóként meghalni akaró reményt.
Magyarországtól egy alapos negatív élménnyel búcsúztam, filozófiatörténetből úgy megvágtak, mint még soha.
Ma volt az utolsó irodalomóra, még dialektológia lesz csőstül, meg paleográfia gyakorlás, aztán vizsgák. Lassan nekiállok könyveket vásárolni (és most nem csak Diabolikot - az ma már megvolt), meg revideálnom kell a bakancslistát is. A hátralévő két hónap könnyen belátható idő, olyan, mintha már nagyon kevés lenne. Adri, akivel visszafelé repültem, találóan kapuzárási pániknak nevezte ezt az érzést, ami úgy tűnik, hogy nem is csak engem környékez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése