Sok szobor meg kép meg templom - meg szöveg

Ezt a hetet úgy képzeltem el, hogy majd reggeltől estig valamelyik könyvtárban fogok ülni és tanulni. Szokás szerint semmi nem a terv szerint alakult – Olaszországban ez általában már csak így van.

Kedden délben, kihasználva a Museo Nazionale Romanoba szóló jegyemet, elmentem a Palazzo Massimoba. A Palazzo Altempshez hasonlóan ez a hely is a klasszikus szobrászat kimeríthetetlen tárháza. A szobrok közül összeválogattak egy időszakos tárlatot is, ami fajtánként csoportosítva mutatta be a különböző mitikus lényeket a szfinxtől a minotauruszig.

Nagy meglepetést okoztak két elsüllyedt gálya felszínre emelt fém alkatrészei, fel sem merült még bennem, hogy ilyenek is kerültek múzeumokba.

A palazzo felső emeletét padlómozaikok és áthelyezett falfreskók uralták – néhol komplett szobák. Az alagsorban egy óriási numizmatikai kollekciót futottam át, esélytelen volt mélyebben végigtanulmányozni: az első római pénzérméktől kezdve az euróig minden ott volt. A különböző jelképek kicsit összekavarodva tűntek föl a pénzeken: egy XVIII. század végi, francia megszállás alatt készült érmén olyan imperialista szimbólumok vannak, hogy Mussolini is megirigyelhetné; az 1920-as évek végéről származó (tehát a fasiszta uralomátvétel után vert) kétlíráson viszont sarló és a kalapács villan.

 

A pénzek mellett még a többi méretre apró csecsebecse, ékszer is a pincében volt, a legtöbbjüket a grottarossa-i múmiáról emelték le. Ez/ő is ott feküdt, egy nyolc éves kislány, kicsit fura érzés fogott el a láttán.

Ez a múzeum is olyan volt összességében, hogy szinte sok volt a jóból, ekkora mennyiségből nehéz megragadni valamit magamnak. A szobrok közül egy kiöregedett, pocakos Herkules volt a kedvencem, a freskókból pedig egy kikötőből származó falrészletet vinnék haza mindenféle marakodó viziszörnnyel (ilyen Mega Shark vs Giant Octopus antik kiadásban).

Délután még egyszer összeültünk Danielével és Annával paleográfiázni a vizsga előtt, este pedig Kittivel és Brigivel voltunk a Navonán.

Szerdán sikerült talán a legközelebb lennem a tervhez, otthon gyűrtem a Petrucci-féle paleográfia tankönyvet.

Csütörtök reggel elkísértem a Rómában kiránduló piarista olaszosokat (eléggé el nem ítélhető módon az utolsó eresztés, kihúzták a második nyelvek közül az olaszt) a Vatikáni Múzeumokhoz. Piszok mázlijuk volt, mert sorbanállás nélkül jutottak be. Este cineforum volt a Tirabouchonban, az új erasmusosokkal együtt alig fértünk be. A La Grande Bellezza című filmet vetítették. A római képei és a zenéje nagyon jók voltak, de összességében kicsit túl művészire sikerült, még nem találkoztam olyan emberrel, aki értette volna a lényegét. És még hosszú is volt.

Pénteken Ágnessel és egy magyar barátnőjével meglátogattuk a Galleria Borghesét. Itt barokk környezetben elrendezett antik szobrokat és mindenféle festményt láttunk egy adag kortárs művészettel megfűszerezve. Kiállításként elég vérszegény volt, mert alig voltak föliratozva a tárgyak/képek, így nehéz volt tájékozódni. Viszont az, hogy gyakorlatilag minden teremben egy Bernini szobor áll, azért elég király. Soha nem láttam még ilyen részletgazdag szobrokat, eszembe jutott az Aeneis sorai: „Más faj - elismerem - élethűbb ércszobrokat alkot, / S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány”. Azt hiszem az öreg Vergilius a görögökre gondolt a másik fajt emlegetve, de ha Bernini szobrait látta volna (például az Aeneas, Anchises és Ascaniust), aligha tulajdonítja a szobrászati elsőséget nekik. Ha a görögök beszélnek, Bernini dalol – na jó, ez már nagyon nyálas, sorry voltam. A pinacotecában többek közt öt Caravaggio lóg a falakon, Rubenst is láttunk. Két óra alatt alig értünk a galéria végére, mégis kihajtottak minket, a látogatási rend szokatlanul szigorú, pláne a feljebb említett mediterrán lazasághoz viszonyítva.

Ezután egy szelet pizzát bedobva lerohantam a Piazza del Popolóra, ahol a piar csoporttal volt randim, a kísérő tanárnő megkért, hogy egy kicsit vezessem őket körbe a belvárosban. Bár előtte este a római moleskinemben összeírtam egy jó kis sétát, végül is más úton mentünk az általuk már délelőtt megnézett helyek ismétlésének elkerülése végett. A Popolóról a Villa Borgheséhez másztunk fel, majd a Via Venetón leereszkedtünk a Trevi-kút felé, ahol megmutattam nekik a Città dell’Acqua feltárását, hogy lássanak egy kis underground Rómát.

Utána a S.Maria sopra Minerva jött, ahol Michelangelo Megváltójába botlottunk. Sajnos Pietro Bembo sírját nem sikerült megtalálni.

Már érezhető volt a kezdődő kultúrcsömör, úgyhogy a papi divatbolt (Ghezzi...) kirakatának megtekintése után behajtottam őket a Palmaba – lassan fizethetnének azért, hogy vendégeket hordok oda. (Menü: pezsgő+amaretto+tejszínhab) Apropó Palma, fagyizós idő lett: a rusnya, esős napok után a hét végére gyönyörű, tavaszias időt kaptunk. A nyalánkság még két templomnyi erőt adott a népnek, úgyhogy a S.Luigi dei Francesit és a Gesùt megtekintettük, aztán oszlásnak indult a csapat. Az egyik őrstagommal, Binner Andrissal, meg két másik sráccal elmentünk a Sant’Eustachiohoz kávézni, aztán még csavarogni-shoppingolni elkísértem őket.

A szalamandrák és a dolce vita

Este Vikinél és Adrinál volt alapozás, de a Snow Partyba már nem tartottam velük, mert eléggé hulla voltam.

Szombaton délelőtt megint Petrucci volt a terítéken, este sikerült is befejezni a fontos részek kijegyzetelését.

A tanulást ezúttal a Capitoliumi Múzeum kedvéért szakítottam meg, ESN szervezésű túra volt, ridottissimo belépővel, úgyhogy százszor is megérte a ráfordított időt, energiát, mindent. Kaptunk tárlatvezetést is. Röviden: capitoliumi Farkas, Sala dei Conservatori, tövishúzó kisfiú ezer példányban, Marcus Aurelius eredetiben, Vénusz, Forum Romanum madártávlatból, epigráfiai gyűjtemény, aztán még egy pinacoteca.

Ha már Vergilius előkerült, Cicerót sem hagyhatom ki, bár selfiet csinálni nem mertem vele.

Bár alapjában véve nem rajongok a képtárakért, mert nehéz a sok jámbor és/vagy középszerű festmény között kiszúrni az igazi gyöngyszemeket, azért most is sikerült találni egy kedves, kis Madonnát.

A hét közepén elszállt itthon az internet, úgyhogy most a telefonomból csiholok alkalomadtán. Erősen térerőfüggő így a kapcsolat, úgyhogy már nagyon várjuk a helyreállítást. Addig is marad a táblagyurmával ablakra ragasztott mobil. Az esernyőm újabb sérüléseket szenvedett, már két helyen kellett összedrótoznom, meg egy fél tollszár is benne van, hogy összetartsa az egyik törött merevítőt. Az ágyrácsom is rakoncátlankodik néha, azt az októberi csomagot összetartó spárgával sikerült kicsit helyrepofozni. McGyver... bekaphatja.

Kék hírek: a magyar csapat két tagját egy jól felszerelt pénztárcával és egy bőröndnyi ruhával megrövidítették a helyi alvilág tagjai, élőerőveszteség szerencsére még nem történt.