Róma, óriási, ordító
város, nem pihen el.
Világ csodája, kiabáló,
ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely
emberhangokból, érc-csörömpölésből, szerszámkopácsolásból tevődik össze.
Kezdődik a zenebona kora
hajnalban, mikor a pék házról házra járva árulja kis friss süteményeit, s a
tejes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó.
Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák,
melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár
lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt
és reggelire csak savanyú, fekete kenyeret rágnak.
Micsoda zűrzavar az
utcán. A műhelyekben zajong a munka. Kalapácsok, vésők, fűrészek feleselnek
egymással. Kocsisok káromkodnak, kik majdnem elgázolnak egy rabszolgát,
suhancok és a gladiátor-tanfolyamok növendékei birkóznak az iskola kapujában,
borbélyok hajlonganak, ravasz ötlettel csalogatják be a járókelőket, a
kocsmákban betörik az ember orrát, aki üvölt, a többiek röhögnek, az
utcasarkokon pedig a szemfényvesztők, bohócok, kígyóbűvölők, malacidomítók úgy
szavalnak, hogy a szekerek zaját is túlharsogják. - Kosztolányi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése