Utolsó hét 2.

A csütörtök délelőtt csomagolással telt el, ebédidőre végeztem, így délután be tudtam iktatni a péntekre tervezett ajándékvásárlást. Ez utóbb kiderült, hogy piszkos nagy mázli volt. Jártam egy játékboltban, ahol gyermekrádió néven a legótvarabb aktuális popslágereket nyomták, a Palmában, ezúttal csak gumicukorért, és a S.Eustachio kávézóban. Közben benéztem még egyszer a tejbárba a Campo de'Fiorin, de sajnos nem hozták vissza az emlékkönyvet, így erről végképp lemaradtam. A magyar akadémián fölvettem egy csomagot, aztán felsétáltam az Aracoeli templomhoz.

A két álló szent nem vállalta az arcát. 

Láttam egy szép XIV. századi freskót meg egy Gyermek Jézus szobrot, aminek elvileg nagy csodatévő hatása van. (Hogy csak kettőt említsek: Jeruzsálemből Itáliába hajón jött, ami elsüllyedt, de a szobor azért partra "úszott"; egyszer pedig visszalopta magát egy kleptomániás római nemestől a templomba. De máig aktív, szülés előtt kismamák másznak föl hozzá imádkozni - ami elég nagy szó, én is majdnem kiköptem a tüdőmet, mire fölértem.) A kiírás szerint karácsonykor mindig nagy buli van itt. Ha már megmásztam a Capitoliumot, benéztem az Írógép (gyengébbek kedvéért Viktor Emmánuel emlékmű) belsejébe, ahol egy állandó Rinascimento kiállítás van: Garibaldi bokalövéstől lyukas csizmájától kezdve, a bokánlőtt Garibaldit hordó hordágyon, a bokánlőtt Garibaldit takaró takarón, a bokánlőtt Garibaldi csontszilánkján, a bokánlőtt Garibaldi sebét fedő gézen át a bokánlőtt Garibaldit ellátó orvos műszereiig minden nemzeti ereklye ott volt. Láttam többféle kardot, sisakokat-sityakokat, puskákat és persze egy csomó háborús hős (mert, mint kiderült, ilyenjük is van - vö.: világ legrövidebb könyvei: Olasz háborús hősök névsora) mellszobrát is. Kifelé kiélveztem a kilátást a város egyetlen pontjáról, ahol nem rondít bele a panorámába az Írógép. Utána elsétáltam a Trevi kúthoz, hogy biztos, ami biztos bedobjak egy pénzérmét. Persze nem hiszek az ilyen babonákban, mert egy délkelet-ázsiai varázsló potom 50 euróért adott egy amulettet az efféle hiedelmek ellen. Végül elmentem a Gesùba misére, utána pedig az "újmagyarokkal" pizzáztunk a Trasteverén.

Ha már annyit emlegettem, legalább a homlokzatáról legyen itt egy kép.

Ma, pénteken változó intenzitással (de többnyire nagyon) esett az eső. Ezért örültem, hogy a bazározást tegnap letudtam, mert nem nagyon kellett ázni. 64-essel elmentem a Szent Péterhez. Útközben elnavigáltam egy magyar párt a Navonára. A bácsi megkérdezte mit tanulok. Mikor mondtam, hogy olasz irodalmat, megemlítette, hogy ő is szorgosan forgatja a Madarász féle irodalomtörténetet, ugye én is ismerem. Nem világosítottam föl, hogy Acél tanárnőnél az opus a bibliográfia "kerülendő" rovatában szerepelt. Amikor beálltam a bazilika előtt a sorba, szerencsére éppen elállt az eső, sőt, a Nap is kisütött annyira, hogy két perc alatt megszárította az ernyőmet. Becsekkolás után első utam a gárdistákhoz vezetett, éppen láttam távozni egy "közpapot" meg egy bíborost, így sikerült az ifjú fejjel csak "toppogatás"-nak nevezett, egyházi személyeknek járó köszöntésüket azonosítani: a papnak csak egy vigyázzállást vágott ki, de a bíborosnak az alabárdot megemelve fegyverrel tisztelgett. Sajna sisak nem volt rajta.

Itt éppen "Pihenj!" üzemmódban.

Utána bementem a bazilikába, körbejártam, megsimogattam az öreg Kéfás lábát, aztán amikor beteltem lelkileg, viszont kiüresedtem gyomorilag, hazafelé vettem az irányt.

Útközben betértem a Fornóba, ettem egy mortadellás pizza biancát, leöblítettem egy doboz Nastro Azurroval. Hazafelé a 40-es buszon sikerült egy lopás meghiúsítását végignézni, szerencsére nekem csak a szemtanú szerep jutott. Az eső közben újra erőre kapott, részben emiatt is pokoli zsúfolt volt a villamos.

De hogy ne ezek a negatív dolgok zárják a blogot, álljon itt egy újragondolt klasszikus:

Nincs tartózkodási engedélyem, nem vagyok digó és nem hordok homártasit. A világ egyik legszebb és legtöbb dialektust felvonultató nyelvét töröm, és rajtam kívül csak a beavatottak tudják, hogy mire gondolok, amikor azt mondom a vucumpráknak: Siamo froci! A házipálinkám megelőzi a honvágyamat és másnap nem örülök, hogy ha a buliban összekeverem a limoncellót a sambucával. Büszkén gondolok Romulusra, az alapítóra, a pontifex maximusokra, Dantéra és Boccaccióra. Szeretem a non-stop dudaszót, a kétszer csípős pepperoncinót, a zöld villamost, a chinottót. Itt élek Róma peremén. Pálinkaivásban mi vagyunk a császárok és igen is ide járnak a világ legszebb női! Római erasmus! Én így szeretlek!

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

Utolsó hét 1.

ATAC vonaljegy: 1,5 Euró. Havibérlet: 35 Euró. Az érzés, amikor kigyullad alattad a villamos: PRÁJSZLESSZ!

Hétfőn nem sok minden történt velem, voltam menzázni. Este kikísértem Ágnest a reptérre, beszélgettünk még egy nagyot egy kávé mellet.
Kedden az Erasmus irodában voltam, kikértem az igazolást az elvégzett tárgyaimról (Transcript of records) meg a kint töltött időről. Utána beadtam egy könyvet a nemzeti könyvtárba (mondjuk több könyvet vittem be, mint amennyit kihoztam).
Szerdán a Vatikáni Múzeumokba mentem. Negyedik alkalommal látogattam meg, de most sikerült először eljutni a pápamobilok kiállítására. Itt áll egy vitrin is, tele az argentin és olasz válogatott által a pápának küldött ajándékokkal.

A Fiat, amiben II. János Pált meglőtték

A pápának küldött bogár az utolsó, mexikói gyártósorról - Három film is az eszembe jut róla:
"kedvenc színe a babakék" (Blöff)
"De ez, ez a fehhérgummi, kiabál: Ide nézz, itt vagyok, kell imád!" (Verdák)
és persze Herbie

Ismétlés jelleggel végignéztem a Pinacotecát (legalább több Raffaellót is láttam, nem csak a Villa Farnesina egyetlenét).

Meg persze egy Leonardo is kell a gyűjteménybe

Végignéztem még az antik szobrokat, tábla- és sírkőtöredékeket. A Palazzo Altemps, Massimo és a Diocletianus Thermák után már azt hittem, nincs több kő Rómában. Thorin elmémesedett, Hobbit filmbeli mondását idézve: I've never been so wrong! A kortárs művészeti tárlaton gyakorlatilag rohamtempóban vágtam át, de a Raffaello Stanzákat behatóan áttanulmányoztam.

HKT - Dante, Homérosz, Vergilius

A Sixtusi kápolna mennyezetének középső sávját már sikerült fejből "felmondani", és Szt. Bernát lenyúzott bőréről is ismerősen kacsintott Michelangelo. A kodikológia kurzus után már egészen más szemmel néztem a Papíruszok termének kincseire is, és jó volt látni élőben egy római viasztábla rekonstrukcióját meg persze a stilusokat és egyéb antik íróeszközöket.
Este kimentem a Terminihez elbúcsúzni Vikitől, Dóritól és Adritól. Már csak én vagyok itt az "őszi kollekcióból". Fura. A búcsú elég összecsapottra sikeredett, mert a buszuk késve érkezett, viszont rohamtempóban indult, az utaskísérő gyakorlatilag úgy rángatta ki a lányokat a lovagjaik karjaiból.
Utána menzázni meg fagyizni mentünk volna Ahmeddel, de lemondta. Úgyhogy végül magamban jártam le a vacsorát a Gianicolón. Bár a szemüvegemet otthon felejtettem, ami sokat rontott a kilátásaimon, de azért így is nagy érzés volt még egyszer végigtekinteni önként vállalt száműzetésem színhelyén. Meg Türr István csirkecomb méretű bajszát meg kell rángatni, bármi történjék is.
Hazafelé az 5-ös villamos csuklója egyszer csak mocskosul füstölni kezdett, sőt még szikrák is pattogtak onnan, ahonnan a füst jött. Jó büdös volt, az a frankón égett műanyagszag. A vezető megállt, aztán még elmentünk lehúzott ablakokkal a Porta Maggioréig, ahol leszállította a népet, majd bedöcögött a remízbe.

Rómában a helyzet (2000 éve) változatlan

Róma, óriási, ordító város, nem pihen el.

Világ csodája, kiabáló, ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely emberhangokból, érc-csörömpölésből, szerszámkopácsolásból tevődik össze.

Kezdődik a zenebona kora hajnalban, mikor a pék házról házra járva árulja kis friss süteményeit, s a tejes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó. Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák, melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt és reggelire csak savanyú, fekete kenyeret rágnak.

Micsoda zűrzavar az utcán. A műhelyekben zajong a munka. Kalapácsok, vésők, fűrészek feleselnek egymással. Kocsisok káromkodnak, kik majdnem elgázolnak egy rabszolgát, suhancok és a gladiátor-tanfolyamok növendékei birkóznak az iskola kapujában, borbélyok hajlonganak, ravasz ötlettel csalogatják be a járókelőket, a kocsmákban betörik az ember orrát, aki üvölt, a többiek röhögnek, az utcasarkokon pedig a szemfényvesztők, bohócok, kígyóbűvölők, malacidomítók úgy szavalnak, hogy a szekerek zaját is túlharsogják. - Kosztolányi

Vásárnap

Ma reggel magyar misére mentem, tegnap a vezetésen pont hallottam, hogy lesz, úgyhogy gondoltam kihasználom az alkalmat. A Farnese palota melletti utcában van egy kis temploma a bolognaiaknak (Santi Giovanni Evangelista e Petronio), ott celebrálta a misét egy fiatal pap, aki a Santa Croce egyetemen ösztöndíjas. Maga a mise nem volt extra: a magyar népénekeket az autentikus (elnyújtott, a ritmus nyomait is nélkülöző) stílusban adtuk elő, a gyerekek bőgtek. Azért a végén a Himnuszt meg a Boldogasszony anyánkat elénekelni egészen szívet melengető érzés volt. Volt egy rövid megemlékezés a bibliafordító bencés Békés Gellértről is. Ennek okán megjelent a Letta-kormány kongói származású, integrációért felelős miniszter asszonya is, akit anno Békés atya karolt fel és segített Rómában.

Utána találkoztunk egy követségi alkalmazottal, akit a Morzsa kocsmában ismertünk meg, és Dórival. Együtt elmentünk a Porta Portesére, amit többé-kevésbé sikerült is bejárni, mielőtt teljesen bezárt volna kettő körül. Túlsúlyban voltak a turkálók, a kínai bóvlielektronikát árulók asztalai és a szabadtéri antikváriumok, de azért volt egy "Best of communism" jellegű stand is, ahol vadászpilóta kezeslábastól kezdve a nálunk is rendszeresített, bab alakú alucsajkáig (10 euró) minden megtalálható volt. Katonai göncöket több helyen is árultak, a legjobban az 5 euróért vesztegetett terepszínű dzsekik döbbentettek meg, amikkel szemben normális esetben nincsenek komoly ellenérzéseim, na de hogy CORRECTIONS felirattal a hátán ki veszi meg... Viszont remek cserkészing-alapanyagokat is láttam 2 eurótól (otthon újat tízszer ennyiért lehet venni). A LEGO minifigura sorozatok csalódott gyűjtőinek is érdemes útba ejtenie a helyet, mert itt már átlátszó zacskóban lehet megszerezni a darabokat (persze alapos felárral). Jót röhögtem még a nyomtatópatront utántöltő injekciós tűn is.

Visszasétáltunk a S.Maria in Cosmedin magasságáig, ahol különváltunk. Hazatérés előtt még benéztem a San Giorgio in Velabróba, egy kedves, bejáratott helyemre, meg a Sant'Anastasiába, ami viszont egy kicsit jellegtelen barokk templom.

A hazafelé út is tanulságos volt, a villamos vezetőfülkéjében felfigyeltem egy fejjel lefelé fölragasztott felhívásra, hogy hogyan kell üzemképtelenné a járgányt a vezetőnek a fülke elhagyásakor. Sikerült róla kisütni a különböző villamostípusok neveit is. Ez alapján egy kis Wikipediás kutatás után kiderült, hogy az 5-14-19 vonalon legtöbbször közlekedő tragacsok közel 66 éve szolgálnak. Úgyhogy aki még egyszer a szovjet metrók korát szidja...

Megérint a történelem

Szoktam mondani, hogy azt szeretem - talán a legjobban - Rómában, hogy testközelségben vannak az antik és középkori emlékek. Na, tegnap is előjött a középkor, amikor a Via Giulián a hátunk mögött loccsantottak az utcára egy vödör folyadékot. Nem analizáltuk behatóan, hogy mi volt, de azért... :-)

Két végéről a gyertyát

Péntek este csatlakoztunk az ESN Spring Break partihoz a Bohéme nevű helyen, előtte Dórinál melegítettünk. Előkerült egy nagy rakás második féléves erasmusos, ilyen fura, előttünk az utódaink érzés szállt meg. A buliban semmi említésre méltó nem történt, hajnali három tájt betettek néhány hallgatható, kicsit retró számot. Utána ettünk egy kebabot, a töröknél nagyon durva hangulat volt: ahogy támasztom a pultot, egyszer csak elszáll mellettem egy kulcscsomó, majd rövidesen egy pénztárca. A kulcs a tetejében a konyhaszekrény alatt landolt, nem volt egyszerű kör, mire a személyzet előkaparta. Ezután a lányok sörzuhanyt vettek, valaki leejtett egy bontatlan sörösüveget, a kupak elrepült, meg szerteszét fröcskölt a drága nedű. Nem tudom, hogy a kupak vagy csak egy erősebb sörsugár volt az oka, de egy fájdalomtól összegörnyedt gyerek nagyon dörgölte a szemét, valószínűleg betalált neki valami. Juventus ventus.
Szombat reggel fél hétre ágyba is kerültem, de fél tizenegy után már nem sikerült vízszintesben maradni, nem tudom hogyan, még Achmed is aludt. Kicsit összeszedtem magam, aztán bementem a menzára kajálni. Gyanúsan másnapos kaják voltak, a saláta elég csoffadt volt, és a húsok is ugyanolyanok volt, mint tegnap (narancsszószos csirke, bár a narancsot csak egy héjdarab jelezte, és sült hal). Utána Ágnessel az Anna tejbárt (pontosabban a magyar bejegyzéseket is rejthető vendégkönyvét) akartuk felderíteni, de kicsit elszerveztünk egymás mellett, mert még otthon volt, amikor én már a menzán végeztem. Végül a Termininél vártam be, ahol egy könyvesboltban ütöttem el az időt. (Találtam egy zseniális - csak sajnos angol nyelvű - római légiós kézikönyvet.)
A tejbárt némi kerülőút árán sikerült lokalizálni, de zárva volt. Így továbbálltunk a San Giovanni e Paolo templomhoz, ahol a magyar akadémia kulturális referense szervezett egy visita guidatát a templom alatt feltárt  antik házakban (Case Romane in Celio). Szép nagy csoportnyi magyar jött össze, 46 ember, 0-99 évesek. A falakat több helyen III-IV. századi, főleg groteszk stílusú freskók borították: géniuszok, madarak, néhol csak sima márványutánzat. A keresztény vonal egy többféle módon értelmezhető mennyezetképen és egy keresztre feszítés + köpenyre sorsvetés jeleneten volt tetten érhető. Ez utóbbiak érdekessége, hogy Jézus a kereszten is kék köntöst hord (illetve egy ilyenre vetnek sorsot a katonák), ami a palesztín és/vagy szír szerzetesek viselete, tehát valószínűleg ők festették. Itt a lakókörnyezetem részleteibe beavatott magyarok feltűnően elkezdtek vigyorogni. A feltárt termek után még egy múzeumnak berendezett helységben is körülnéztünk, ahol amforákat, a San Giovanni e Paolo román harangtornyának eredeti kerámiaelemeit és egyéb az ásatásokon előkerült tárgyakat állítottak ki. A fényképek a gyenge fényviszonyok miatt nem sikerültek jól sajnos, valamint a túra felénél meghalt a fényképezőgépem.)
A látogatás után elmentünk a Palmába fagyizni, Kazi Dórit is sikerült meggyőzni, hogy mégis csak ez a legjobb fagyizó Rómában. Fekete erdő és ananász fagyit ettem, az utóbbi is jó volt, de a fekete erdő büntetett. Innen egy Despar bevásárlás után a magyar akadémia felé vettük az irányt. Közben újra benéztünk a tejbárba, ezúttal nyitva volt, de a keresett vendégkönyvet a tulajdonos néni unokája elvitte. Shit happens. Ezután benéztünk a Morzsa kocsmába, ami egy "ha jöttök, lesztek; ha hoztok, esztek-isztok" jellegű találkozási lehetőség a római magyar ajkú populációnak az akadémia klubhelyiségében. Remek téma volt napirenden: a zsebtolvajlások. Balázst, aki most kezdi az erasmust, eléggé felzaklatta a téma - főleg, hogy tavasszal még jobban beindul a biznisz; de hogy őszinte legyek, hazafelé én is jobban odafigyeltem a zsebeimre meg a körülöttem állókra.

60. ünnepi, indokolatlan poszt

Két hónap után könnyes búcsút vettünk az asztalon aszalódó karácsonyi panettonénktól.

Buli elé útravalónak

Délelőtt a Trasteverén

A cím egy kis költői túlzást tartalmaz, mert 11-kor találkoztunk Adrival, Dórival és Balázzsal (második féléves erasmusos) a Termininél, és mire a busz elindult, meg átért a Tiberisen, bőven volt már dél. De ebéd előtt voltunk, szóval délelőtt.
A cél a Villa Farnesina volt (a lányok beharangozása szerint csurig Raffaelloval). A buszmegállóból még kellett egy kicsit gyalogolni. A múzeum honlapján található leírás alapján, meg egy kicsit improvizálva, de alapjában véve sikerrel eljutottunk a Via della Lungarára, ahol a Farnesina van. Vele szemben meg a Palazzo Corsini. (Az gondolom csak az olasz életérzés kifejezése, hogy a Corsini a 10-es, a Farnesina a 230-as házszámot viseli. Tényleg konkrétan szemben vannak egymással.) Na most mindkét épület előtt állt egy-egy tábla, miszerint Villa Farnesina, meg rajta egy Raffaello kép fotója, csak az igazi Farnesina kapujára rá van írva, hogy Accademia dei Lincei. Mondom a népnek, balra át, kizárásos alapon oda megyünk, ahova nincs Lincei írva. A jegypénztárnál a vásárlás után (elsőre örültem, hogy a honlapon megjelölt árnál 50 centtel olcsóbb a jegy) kezdett gyanús lenni, hogy nem ide készültünk. Kicsit begyulladtam, mert ez azért már mégis nagy lúzerségre és tájékozódási képtelenségre vall (pláne egy cserkésztől). Szerencsére rajtam kívül csak Adrinak kellett jegyet vennie (Dóri idegenvezető, Balázs építészhallgató, így ők ingyen mehettek be), és azt is leírta a múltkori sörmeghívásomból, szóval nem lett feszültség a tévedésből. (Sőt, a látogatások végén, a helyszínt alaposabban felmérve ők is elismerték, hogy elég szemét - pontosabban üzleti szempontból rafinált - módon vannak kitéve a táblák.)
A galériában főleg XVI-XVII. századi festmények voltak, igazából egy Caravaggio (a kilencedik, amit eredetiben látok itt Rómában) Keresztelő Szt. János vitte a prímet, meg volt még egy Rubens arckép is.
A viszonylag rövid kiállításon végigérve azért még átmentünk a Villa Farnesinába is, ha már ez volt az úticél. Ennek sem óriási a látogatható része, és mint kiderült, csak egy igazi Raffaello van - de az kétségkívül nagyon szép. A loggiát elvileg a tanítványaival dekorálták, a Galateához képest azért látszik is a minőségi különbség. Az emeleti nagyterem is érdekes volt, mind a négy falra Baldassare Peruzzi pingált perspektívikus oszlopokat meg városképeket, egészen meggyőző. Az viszont tök durva volt, hogy helyenként össze voltak karcolva-firkálva a falak.
Utána - stílszerűen a Piazza Farnesen átvágva - elmentünk a menzára megebédelni. Péntek lévén megint volt tenger gyümölcseis tészta.
Este ESN buli!

Utolsó vizsga

Szerda délelőtt letettem az utolsó vizsgámat is irodalomból. Bár a kurzus alatt elég ellenszenvesnek tűnt a tanárnő, a vizsgán végül nem szívózott, csak egy általános képet kért a Novecento irodalmáról. Amikor látta, hogy megy, meg is állított, aztán felsoroltatott néhány írót-költőt, és egy harmincassal elengedett. Hatalmas megkönnyebbülés volt, bár tudom, hogy még otthon is vár rám néhány beszámoló. Ágnessel menzáztunk meg kávéztunk. Teljesen kiütöttem magam már a szimpla mascarponés tésztával, a másodikat már nem bírtam megenni.
Hatra rohantam Kittihez, mert felbérelt hordárnak a reptérig. A Terminin még bementünk egy McDonaldsba (5 hónap után először), mert nagyon éhesek voltunk. A kihagyott második itt megbosszulta magát. Felszerelkeztem egy Happy Meal menüvel, mert a LEGO Kalandos pohár nagyon csábított. Még egy nagy kocka parmezánt is adtak hozzá. Ezt végül is csak a reptéren sikerült elfogyasztani, mert a Terravisionös néni nagyon csúnyán nézett rám, amikor meglátta, hogy kaját akarok a buszra vinni. A Fiumicinon feladtuk Kitti csomagjait, aztán már jöttem is haza, hogy nyugodt lelkiismerettel kialhassam magam.
Ma egy gyors Tuodis bevásárlás után menzáztunk a lányokkal, aztán elmentem a Szent Péter térre, ahol is megjutalmaztam magam a paleográfia vizsgáért egy Cappelli-féle olasz-latin rövidítésjegyzékkel. Egyébként egy tök király könyvesboltba kellett érte menni, gyorsan be is írtam a Rómás moleskinembe. (Telik-telik élményekkel, tippekkel, trükkökkel.) Mire hazaértem, helyreállt az internetkapcsolat, úgyhogy most már nem kell visszaszámolni a heti 500 MB mobilnetből, és a sorozataimat is meg tudtam nézni bő másfél hét késéssel.
A jövő hétre már nagyjából betervezgettem a hiányzó, de felderítendő látnivalókat, meg lehet, hogy egy-két váratlan újdonság (és hordárkodás) is befigyel majd.

Utolsó előtti hétvégém

Péntek óta elkezdtem intenzíven újrafeldolgozni az irodalomtankönyvet, ezúttal az antológikus részt is elolvasva. Így szerencsére sikerült egyes szerzőkkel egy kicsit összebarátkozni, közelebb kerülni a tananyaghoz. Ennek ellenére újra meg újra feltör bennem egy barbár indulat, hogy megfogjam az egeret (vagy bármit) és a falhoz (vagy bárhova máshova) odavágjam, már nagyon elegem van a vizsgaidőszakból. Többek közt ezért is este már nagyon ki akartam mozdulni, úgyhogy csatlakzotam a Valentin napi partira melegítő lányokhoz. Úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt a partinak is, csak aztán az egyik hölgyeményt haza kellett fuvarozni, mert már a szórakozóhely előtt majdnem elaludt a... fáradtságtól. Úgyhogy így ugrott a dizsi, de azért anélkül is kellemes este volt.

Szombaton volt az MA jelentkezés határideje, egy Achmeddel elköltött ebéd után bementem a campusra, hogy el tudjam intézni online a jelentkezést (az albérletben már a második hete nem működik a hálózat). Miután az otthoniaktól beszereztem minden hiányzó anyagot, egyszer elszúrtam a kártyás fizetést (megszakítottam a tranzakciót, amit nem kellett volna, végül sikerült átutalással kiegyenlíteni a számlát) és összedobtam egy közepesen ergya motivációs levelet, már a kétoldali agyfallosz kerülgetett. Ehhez jött még, hogy a Facoltà di Scienze Statistiche előterében ültem, mert a bölcsészkart már bezárták, és fél percenként pislogtam fel, hogy innen is mikor dobnak ki... Ez a két óra majdnem annyit kivett belőlem, mint bármelyik eddigi vizsgám. Hazafelé facebookon az egyik magyar kolleginával „vak vezet világtalant” jelleggel még egyszer ellenőriztük a procedúrát. Este még átszaladtam Ágneshez, valamit kijavítani, de végül nem kellett már belepiszkálni. Legalábbis remélem, hogy nem kellett volna. Kaptam tőle egy finom teát, az segített egy kicsit lehiggadni. Este Dórihoz voltunk hivatalosak búcsúbuliba, ma reggel repült tovább Krakkóba. Fogyunk.

Ma mise után átsétáltam a S.Maria sopra Minervához, hogy végre megtaláljam a Bembo sírt. Sajnos éppen mise volt ott is, úgyhogy nem lehetett a templom felénél előrébb menni, így buktam a küldetést. Telefonos segítséggel (olasz wiki) kiderítettem, hogy a sír a főoltár mögött van, oda valószínűleg nem tudnék bejutni amúgy sem, de annyi baj legyen. Egyébként véget ért az esős évszak, a héten szinte végig jó meleg és ragyogó napsütés volt. Ez már mediterráneum!

De utilitate litteraturae studii, avagy milyen gyöngyszemekre lehet bukkanni a kötelező irodalom olvasása során

Nézelődve nem egy meghatározott gondolat járt a fejében, hanem gondolatok zavaros gubanca; lelkét pedig egy minden mást kioltó érzés szállta meg: egy teljes és tiszta ráébredés az ő régi szeretetére Róma iránt, a legédesebb Róma iránt, a hatalmas, magasztos, egyszeri Róma iránt, a városok városa iránt, ami örökké fiatal, megújuló és titkozatos, akár a tenger. - Gabriele D'Annunzio

Vaklárma

Mára vettem föl az irodalomvizsgát, el is jöttem rendben a kiírt időpontra. Az aula, ahol gyülekeztünk a vizsgára csurig volt emberrel, már itt gyanús volt - sőt már a 24-es előjegyzési számomnál -, hogy tili-toli lesz a vége. Az is lett, jövő szerdán kerülök csak sorra, mert a tetejébe a tanárnő nem előjegyzés szerint, hanem névsorban megy. Persze ennek a kihirdetésére is kb. másfél órát kellett várni: fél órát késik a nagyságos asszony, aztán névsort olvas, jegyeket ír be, majd némi technikai szünet után a titkárnőjével kifüggeszteti a névsort az időpontokkal. Persze nagy kegyesen levizsgáztat ma néhány embert, akinek sürgős, de előbb nyilvánosan indoklást kért a jelentkezőktől, amiket aztán rendszerint lefitymált egy kicsit.
Egyfelől megnyugodtam a sorsomban, tekintve, hogy elég gyatrán készültem föl mára.
De azért nem tudom nem észrevenni, hogy az általam is sokat gyalázott Neptun rendszer - legalábbis vizsgaszervezési szempontból - mennyivel jobb az itteni Infostudnál... Miért nem lehet limitálni a vizsgákra a jelentkezést, és inkább több egymást követő napra vizsgaidőpontot megadni??? Annak sem örülök, hogy a jól hangzó két hetes vakációmból 9 nap lesz. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Otthon még mindig nincs internet, lassan agyvérzést kapunk: naponta jönnek és mennek a SusMuSok Lorenzo és Achmed felől és felé, hogy mikor áll már helyre a kapcsolat.

Paleográfia

... kipipálva! Megvolt a negyedik vizsgám is, 26-os lett, nagyon örülök neki. A Gondviselés megint nagyon velem volt, nem tudom, mivel érdemeltem ki.

Sok szobor meg kép meg templom - meg szöveg

Ezt a hetet úgy képzeltem el, hogy majd reggeltől estig valamelyik könyvtárban fogok ülni és tanulni. Szokás szerint semmi nem a terv szerint alakult – Olaszországban ez általában már csak így van.

Kedden délben, kihasználva a Museo Nazionale Romanoba szóló jegyemet, elmentem a Palazzo Massimoba. A Palazzo Altempshez hasonlóan ez a hely is a klasszikus szobrászat kimeríthetetlen tárháza. A szobrok közül összeválogattak egy időszakos tárlatot is, ami fajtánként csoportosítva mutatta be a különböző mitikus lényeket a szfinxtől a minotauruszig.

Nagy meglepetést okoztak két elsüllyedt gálya felszínre emelt fém alkatrészei, fel sem merült még bennem, hogy ilyenek is kerültek múzeumokba.

A palazzo felső emeletét padlómozaikok és áthelyezett falfreskók uralták – néhol komplett szobák. Az alagsorban egy óriási numizmatikai kollekciót futottam át, esélytelen volt mélyebben végigtanulmányozni: az első római pénzérméktől kezdve az euróig minden ott volt. A különböző jelképek kicsit összekavarodva tűntek föl a pénzeken: egy XVIII. század végi, francia megszállás alatt készült érmén olyan imperialista szimbólumok vannak, hogy Mussolini is megirigyelhetné; az 1920-as évek végéről származó (tehát a fasiszta uralomátvétel után vert) kétlíráson viszont sarló és a kalapács villan.

 

A pénzek mellett még a többi méretre apró csecsebecse, ékszer is a pincében volt, a legtöbbjüket a grottarossa-i múmiáról emelték le. Ez/ő is ott feküdt, egy nyolc éves kislány, kicsit fura érzés fogott el a láttán.

Ez a múzeum is olyan volt összességében, hogy szinte sok volt a jóból, ekkora mennyiségből nehéz megragadni valamit magamnak. A szobrok közül egy kiöregedett, pocakos Herkules volt a kedvencem, a freskókból pedig egy kikötőből származó falrészletet vinnék haza mindenféle marakodó viziszörnnyel (ilyen Mega Shark vs Giant Octopus antik kiadásban).

Délután még egyszer összeültünk Danielével és Annával paleográfiázni a vizsga előtt, este pedig Kittivel és Brigivel voltunk a Navonán.

Szerdán sikerült talán a legközelebb lennem a tervhez, otthon gyűrtem a Petrucci-féle paleográfia tankönyvet.

Csütörtök reggel elkísértem a Rómában kiránduló piarista olaszosokat (eléggé el nem ítélhető módon az utolsó eresztés, kihúzták a második nyelvek közül az olaszt) a Vatikáni Múzeumokhoz. Piszok mázlijuk volt, mert sorbanállás nélkül jutottak be. Este cineforum volt a Tirabouchonban, az új erasmusosokkal együtt alig fértünk be. A La Grande Bellezza című filmet vetítették. A római képei és a zenéje nagyon jók voltak, de összességében kicsit túl művészire sikerült, még nem találkoztam olyan emberrel, aki értette volna a lényegét. És még hosszú is volt.

Pénteken Ágnessel és egy magyar barátnőjével meglátogattuk a Galleria Borghesét. Itt barokk környezetben elrendezett antik szobrokat és mindenféle festményt láttunk egy adag kortárs művészettel megfűszerezve. Kiállításként elég vérszegény volt, mert alig voltak föliratozva a tárgyak/képek, így nehéz volt tájékozódni. Viszont az, hogy gyakorlatilag minden teremben egy Bernini szobor áll, azért elég király. Soha nem láttam még ilyen részletgazdag szobrokat, eszembe jutott az Aeneis sorai: „Más faj - elismerem - élethűbb ércszobrokat alkot, / S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány”. Azt hiszem az öreg Vergilius a görögökre gondolt a másik fajt emlegetve, de ha Bernini szobrait látta volna (például az Aeneas, Anchises és Ascaniust), aligha tulajdonítja a szobrászati elsőséget nekik. Ha a görögök beszélnek, Bernini dalol – na jó, ez már nagyon nyálas, sorry voltam. A pinacotecában többek közt öt Caravaggio lóg a falakon, Rubenst is láttunk. Két óra alatt alig értünk a galéria végére, mégis kihajtottak minket, a látogatási rend szokatlanul szigorú, pláne a feljebb említett mediterrán lazasághoz viszonyítva.

Ezután egy szelet pizzát bedobva lerohantam a Piazza del Popolóra, ahol a piar csoporttal volt randim, a kísérő tanárnő megkért, hogy egy kicsit vezessem őket körbe a belvárosban. Bár előtte este a római moleskinemben összeírtam egy jó kis sétát, végül is más úton mentünk az általuk már délelőtt megnézett helyek ismétlésének elkerülése végett. A Popolóról a Villa Borgheséhez másztunk fel, majd a Via Venetón leereszkedtünk a Trevi-kút felé, ahol megmutattam nekik a Città dell’Acqua feltárását, hogy lássanak egy kis underground Rómát.

Utána a S.Maria sopra Minerva jött, ahol Michelangelo Megváltójába botlottunk. Sajnos Pietro Bembo sírját nem sikerült megtalálni.

Már érezhető volt a kezdődő kultúrcsömör, úgyhogy a papi divatbolt (Ghezzi...) kirakatának megtekintése után behajtottam őket a Palmaba – lassan fizethetnének azért, hogy vendégeket hordok oda. (Menü: pezsgő+amaretto+tejszínhab) Apropó Palma, fagyizós idő lett: a rusnya, esős napok után a hét végére gyönyörű, tavaszias időt kaptunk. A nyalánkság még két templomnyi erőt adott a népnek, úgyhogy a S.Luigi dei Francesit és a Gesùt megtekintettük, aztán oszlásnak indult a csapat. Az egyik őrstagommal, Binner Andrissal, meg két másik sráccal elmentünk a Sant’Eustachiohoz kávézni, aztán még csavarogni-shoppingolni elkísértem őket.

A szalamandrák és a dolce vita

Este Vikinél és Adrinál volt alapozás, de a Snow Partyba már nem tartottam velük, mert eléggé hulla voltam.

Szombaton délelőtt megint Petrucci volt a terítéken, este sikerült is befejezni a fontos részek kijegyzetelését.

A tanulást ezúttal a Capitoliumi Múzeum kedvéért szakítottam meg, ESN szervezésű túra volt, ridottissimo belépővel, úgyhogy százszor is megérte a ráfordított időt, energiát, mindent. Kaptunk tárlatvezetést is. Röviden: capitoliumi Farkas, Sala dei Conservatori, tövishúzó kisfiú ezer példányban, Marcus Aurelius eredetiben, Vénusz, Forum Romanum madártávlatból, epigráfiai gyűjtemény, aztán még egy pinacoteca.

Ha már Vergilius előkerült, Cicerót sem hagyhatom ki, bár selfiet csinálni nem mertem vele.

Bár alapjában véve nem rajongok a képtárakért, mert nehéz a sok jámbor és/vagy középszerű festmény között kiszúrni az igazi gyöngyszemeket, azért most is sikerült találni egy kedves, kis Madonnát.

A hét közepén elszállt itthon az internet, úgyhogy most a telefonomból csiholok alkalomadtán. Erősen térerőfüggő így a kapcsolat, úgyhogy már nagyon várjuk a helyreállítást. Addig is marad a táblagyurmával ablakra ragasztott mobil. Az esernyőm újabb sérüléseket szenvedett, már két helyen kellett összedrótoznom, meg egy fél tollszár is benne van, hogy összetartsa az egyik törött merevítőt. Az ágyrácsom is rakoncátlankodik néha, azt az októberi csomagot összetartó spárgával sikerült kicsit helyrepofozni. McGyver... bekaphatja.

Kék hírek: a magyar csapat két tagját egy jól felszerelt pénztárcával és egy bőröndnyi ruhával megrövidítették a helyi alvilág tagjai, élőerőveszteség szerencsére még nem történt.

Rosszabbul élünk...

mint négy hónapja. Mától 3 euró a menza (40%-os áremelkedés!!!).
Viszont megszereltem az ernyőm, úgyhogy nem kell újat venni.

Gyertyaszentelő, vagy amit akartok

A kodikológia vizsga óta elég érdekesen telt a hét: először teljesen ingerszegény volt, a végére viszont kicsit sok is lett belőle.
Kedden este egy röpke forraltboros bemelegítés után elmentünk a Bulldogba, hogy elbúcsúztassuk Bánki Andrist, akinek lejárt az ideje. Sok sambuca, sör és könny folyt az este során. A távozás okozta szívfájdalom szerdára a fejembe költözött, úgyhogy az gyakorlatilag használhatatlan nap lett. Közben elkezdett esni az eső, gyakorlatilag azóta sem állt el, maximum ritkult egy kicsit. Borzasztó. A Tevere/Tiberis árad, olasz ismerősök tettek ki olyan képeket facebookra, hogy a hidak (konkrétan a Ponte Milvio) árkádjai alig látszanak ki a vízből. Az esős idő a programokra meg a kedvemre is rányomta a bélyegét, gyakorlatilag egész héten otthon töppedtem, ebben a Build with Chromenak is nagy szerepe volt. Szombatra már közelítőleg kiunatkoztam magam, meg szégyelltem, hogy a világ legjobb városában ilyen értelmetlenül töltöm az időmet. Úgyhogy összeszedtem magam, nekiültem a paleográfia jegyzeteimet kicsit összerendezgetni, most a kétharmadánál tartok.
Közben szombatra azért szerveztek egy ESN kultúrprogramot: a Museo Nazionale Romano Palazzo Altempsben kiállított gyűjteményét néztük meg. Maga az épület is egy gyönyörű, XVI. századi palota, meg a szobrok is lenyűgözőek voltak. A cicerone egy művtörimegszállott ügyvéd volt, aki hallván, hogy magyarul beszélünk - Mátéval, Ágnessel és még egy magyar expattel - "Sziasztok" felkiáltással jött oda hozzánk, majd elmondta, hogy már sokat járt Budapesten. Nagyon felkészült volt, de teljesen lefárasztotta a csoportot, mindenről tudott mondani valamit. A hallgatóság elég szűkösre sikeredett, maximum tízen lehettünk.
A belépőjegy 6,50 volt, de még keddig érvényes a MNR másik három "lerakatába", ezek közül ma a Diocletianus thermákat néztük meg. Bár a Michelangelo kerengőre emlékeztem egy korábbi látogatásunkról - akkor még a családdal -, de az állandó kiállítás újnak tűnt, valószínűleg az utóbbi pár évben újították fel. Itt főleg a múzeumcsoport epigráfiai emlékei találhatóak, továbbá néhány köcsög meg használati tárgy, de ezek is főleg a feliratok miatt. Paleográfia vizsgára készülve még egy kis gyakorlásnak is jók voltak a vésetek. Itt van kiállítva például a praenestei fibula, ami - ha nem hamisítvány, akkor - az első latin nyelvemlék. A vasak közül még egy teljes fegyverzet, az átoktáblák meg a birodalmi főváros egészségének aranyfokozatú támogatói, az ólom vízvezetékek említésre méltóak. Kedven auctoromhoz, Cicerohoz kapcsolódóan sajnos nem találtam semmit, csak Quousquetandemabutere (leánykori nevén: Lucius Sergius) Catilina egyik választási "szóróajándékát", egy kis cserépedényt láttam. Érdekes volt még egy gladiátor (controretiarius - szinte teljesen zárt sisakkal, karddal, pajzzsal felszerelt harcos) síremlékének maradványa, nem is gondoltam volna, hogy a csóri hadifoglyoknak ilyen komoly emléket állítottak. Több nagy kődarabon látszott, ahogy egy-egy retiariust (az a hálós, szigonyos fajta) legyőz. A valódi therma egyik csarnokában szintén néhány sírkő látható, egy óriási padlómozaik Herkulessel, egy máshonnan elbontott és itt fölépített családi sírbolt meg két földkocka, amiben sírkamrák vannak. (Körülásták a kamrákat, majd egy az egyben teherautón áthozták ide, voltak képek róla.) Ez utóbbiak egészen elképesztőek, az egyik rendkívül gazdagon festett, a másiknak pedig valószínűleg gipszstukkókkal díszített a plafonja. Szóval mesés volt. A museumshopban láttam két jó latinos könyvet, mindennapi mondások latinra fordítva. Az agyam eldobtam tőle, talán majd beszerzek egy példányt az egyikből.
Előtte voltam a jezsuitáknál misén, kicsit lekéstem a gyertyaszentelő elejét, de azért így is jutottam gyertyához. Menet közben eltört az esernyőm rudazata, úgyhogy hazafelé már fölvettem a kapcsolatot egy kevésbé ellenszenves mozgóárussal, de még nem vitt rá a lélek, hogy vegyek is tőle ernyőt.
Itthon megfőztem a tonhalas tésztám végét, vacsira meg most is rendelt Lorenzo egy nagy, közös pizzát, abból kaptam egy szeletet. Előtte persze meg kellett győzni Achmedet, hogy a kolbász nem disznóból van, végül engedett a csábításnak. Újabban szerencsére egyre ritkábban főz, bár tegnap este megpróbált valamit csinálni, de közben chatelni is elkezdett, úgyhogy odaégette a lencsét, és olyan büdös lett a lakásban, hogy könnyezett a szemünk.

Én nem mondom,

hogy koszos a mosogatónk, de az előbb egy kedélyes penészgomba megkínált a háziúr kéthetes spaghettijével...

Villámlátogatás és kodikológia

A múlt hétvégére hazarepültem Bendi öcsém szalagavatójára. Több ismerőssel találkoztam, mint gondoltam volna, a fél cserkészcsapat ott volt az eseményen, meg sikerült beszélni régen látott tanárokkal is. Aztán elkísértem Bendit az afterra (bár onnan elfele nagyobb szüksége volt a kíséretre). A buli végén belapátoltunk egy hullarészeg gyereket egy kocsiba, közben picit lehánytak, egy élmény volt.

Vasárnap szokatlanul pontosan és gyorsan sikerült visszaérni Rómába, hétfőn már kezdtem is tanulni a mai kodikológia vizsgára. Tök gáz, hogy az egyetemi könyvtárban a raktárból kikért könyveket 15:30-kor vissza kell adni, alig van idő, hogy olvasson az ember. Otthon még háromig nyomtam a tanulást, a vizsga csak tízkor kezdődött, szóval még egy kicsit pihenni is volt időm.
Ezúttal "csak" 28-ast kaptam, de az otthoni fogalmak szerint ez is ötös, szóval nagyon örülök neki. Annak meg pláne, hogy a tanár szerint olaszból is sikerült fejlődnöm a félév folyamán. Egyébként rendesen megizzasztott, szinte minden órán érintett témába belekérdezett. Amikor a vörös tinták felsorolását kérte, közel voltam a halálhoz, de aztán megúsztam. Ezzel a vizsgák felén túl vagyok. A nagyobbik, de könnyebbik felén.

Most veszek egy pár mély levegőt, aztán alábukom a XX. századi irodalom és a középkori paleográfia mélységeibe.

Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben, én meg...

Régen pénteken szokás volt böjtölni, és megtartóztatni magunkat a melegvérű állatok fogyasztásától, ugye?
Tészta tenger gyümölcseivel és bundás rák a menzán. Kép nélkül elhinnétek?

Második menet

Egy nap intenzív tanulás és közel négy és fél óra alvás után harmincassal távoztam a nyelvészet (Questioni della storia della lingua italiana / Linguistica italiana / amit akarsz, csak 6 CFU legyen) vizsgáról.
Elég frászban voltam, de a tanárnő nagyon emberséges volt, úgyhogy nem kérdezett nehezet (Vocabolario della Crusca, kb. erről beszéltünk a legtöbbet). A végén mondta, hogy látszik, hogy tanultam, bár vannak még lyukak, meg órára is jártam, aztán bevéste a 30-ast. Kérdezte az előző vizsgát is, hangsúlyoztam az "e lode"-t, erre azért mondta, hogy az most elmarad, de a lényeg, hogy tapad a bélyeg. Már csak három vizsga (Olaszhonban...)!

Jutalomjáték

A tegnapi dialektológiavizsga "ünneplése" két felvonásban zajlott, először is tegnap elmentem Tandemre, ahol söröztünk-dumáltunk egy kicsit. Többek közt megtudtam Jadtól, hogy az örömlányok római "mignotta" megnevezése az anyakönyvekben használt m.(adre) ignota, ismeretlen anya, rövidítésből származik. Zseniális, ezt bírom a nyelvészetben.

Ma délelőtt megint paleográfiáztunk, aztán menzáni is közösen mentünk a kollégákkal, és Anna barátja is hozzánk csapódott. Egyébként ma szokatlanul jó disznósültet adtak, nagyon bejött.

És akkor, eljött az este, a meccs, mert azért vannak a Szent Péteren és a Colosseumon túl is kötelezők...
19:30-kor találkoztunk Adrival, Dórival, Kittivel és Andrissal az Ottaviano metrómegállónál, onnan busszal mentünk a Stadio Olimpicóhoz. Többszöri tüzetes vizsgálat után be is jutottunk a stadionba, ahol már javában állt a bál, éppen a kezdőcsapatok névsorait olvasták be. A Juventusszal kezdték, minden egyes nevet hangos füttykoncert kísért, majd a Roma nevei következtek, ahol a konferanszié csak a keresztneveket mondta be, a vezetékneveket a stadion egy emberként, teli tüdőből üvöltötte.
A stadion északi végében (Curva Nord) ültünk. A két oldalsó szélen vannak a legdrágább és viszonylag jobb helyek; a Curva Sud a bérletes, vad szurkolóké (~B közép); a Nord a kevésbé elvadult és eleresztett rajongóknak van, de azért itt is jó hangulat uralkodott. A hely tele volt, egyedül a Juve drukkerek és a mi részünk közt volt egy szélesebb, üres biztonsági sáv.
A meccs eseményeit nálam profibb szakemberek már biztosan megírták, úgyhogy nem fogom részletezni annyi elég, hogy egy második félidőben szerzett góllal 1:0-ra nyert a Roma. Amikor berúgták a gólt, mindenki egymás nyakába borult, hatalmas óváció; amikor az eredményjelzőre is kikerült, egyszerre kezdett el mindenki ugrálni, szinte rengett a föld is. Sajnos nem láttuk jól a gólt, mert ekkor már a Roma a déli kaput támadta.
A déli végeken folyamatosan gondoskodtak látnivalóról, több füstgránát, petárda is eldurrant, a gól után olyan szag volt, mint egy kiadós csillagszórózást követően.

A meccs lezárultával néhány szurkolói nótát még megvártunk, majd elfelé vettük az irányt. Egy jó darabig gyalogoltunk a Tiberis mentén, hogy kikerüljünk a tömegből, aztán mindenki ment a maga útján.

Tűzkeresztség

---Jelentés a hátországnak---
2014. január 20., Róma, Hidegfront

01:15 Takarodó
07:45 Ébresztő
09:00 A bevetés előre látható időpontja.
09:15 Vignuzzi (az ellen) feltűnik
09:30 Kiderül, hogy a mára kiírt áldozatok a január 20-feburár 4. időintervallumba vannak szétosztva. Elsőre úgy tűnik, hogy január 23-án kell jönnöm, amikorra már másmilyen vizsgát terveztem.
10:00 Az egyik helybelivel kötött stratégiai szövetség értelmében időpontot cserélünk, így rám az elkerülhetetlen 14:00-kor fog lesújtani.
10:30 További dialektológiai jellegű (had)gyakorlatok.
12:30 Hadtáp. Olyan asztalhoz ültem le, aminek nem volt lecsavarozva a lapja, és amikor meglöktem, az első fogásomba jeges tea, a másodikba chinotto ömlött. Nyami.
14:00 Konfrontáció az ellennel.

A vizsga a véres várakozásokkal szemben egész baráti hangulatban zajlott, először az autovalutatív teszt (olasz fordítástechnika 1: test autovalutativo) eredményét kérdezte a prof, a hibáimba kérdezett bele, de azokat átnéztem, úgyhogy már jól ment. Utána érdeklődött, hogy melyik téma fogott meg a legjobban, benyomtam azt, amit a legjobban tudtam (Tre Corone és jelentőségük), végül néhány rövid kérdést adott, amikre többnyire sikerült jó választ adnom. Végül dicséretes 30-assal távoztam, de azért megizzadtam rendesen, a kezem egész vizsga alatt remegett.

Most már édes és megérdemelt lesz a holnapi pihenés:

Múzeum extrákkal

Kétezer éve, hogy Augustus szemfényi kihunytak,

mert a gonosz párkák elvágták élete szálát.

Hírneve mégis a nép közt szálldos szájrul a szájra,

hódításait és békéjét, mondd, ki feledné?

Emlékére a római nép most mind beszerezte

távoli szobrait és arcát őrző kameáját.

Pannón ifjak az Urbs széléről most ide gyertek,

ezt a dicsőséges gyűjtést élőbe' csodálni!

Mentünk!

Délre terveztük a találkozót, én kevéssel 11 után már ki is nyitottam a szemem. Innentől kezdve az események varázslatos gyorsasággal zajlottak, végül sikerült is odaérni maximum öt perc késéssel. A két Dóri és Andris már ott vártak, Kata egy fél óra múlva csapódott be, mert dugóba került. Amíg megjött, az elnöki palota mellett süttettük magunkat a Nappal, ma ragyogó idő volt.

A kiállítás teljesen lenyűgözött: szobrokat, kő és cserép frízsorokat, ékszereket és pénzérméket láthattunk. Az első teremben egy monumentális Augustus és egy életnagyságú Livia szobor volt, utána jött egy szoba csurig kőfejekkel, amik a családtagokat és harcostársakat ábrázolták. A következő terek témái a mindennapi luxustól az első császár korát jellemző művészeti fellendülésig terjedtek, végül Augustus istenné válásának is szenteltek egy termet. Itt állították ki a Medinaceli frízt, ami az actiumi csatától a temetéséig ábrázolja (kisebb-nagyobb hézagokkal) az uralkodó sorsát. Ezt csak azért említem, mert a faragványok fele a Szépművészeti Múzeumból származik (de nem az első/második fele, hanem minden második kb. 2 m hosszú egység). Túl azon, hogy jól érthetően, olaszul és angolul is feliratozták a kiállítást, Andris is rengeteg hasznos infót mondott a történelmi háttérről. A kiállítótérből a kijárathoz egy külső lépcsőn lehetett lemenni, ami az eredeti épületnek (a quirinalisi istállónak) nem képezte szerves részét (tekintve, hogy acélgerendákból és üvegből épült) és csodás kilátást biztosított a városra.

Együtt indultunk hazafelé, elmentünk a Trevi-kút mellett, utána a két Dóri lemaradt megebédelni, mi pedig folytattuk az utunkat a Della Palma fagyizó felé. Ugyanis Kata javaslatára tervbe vettük, hogy nyalunk egy fagyit a szinte tavaszias időben. Elég éhes voltam a reggeli, finoman fogalmazva is rohamtempójú készület miatt, amiben csak egy menzás pudingot volt időm sebtiben bekanalazni, úgyhogy nem került nagy megerőltetésbe meggyőzni. A százötven féle fagyiból végül pisztáciásat, mentásat és kókuszos-csokisat választottam. Amellett, hogy a bakancslista egyik már-már veszni hagyott elemét sikerült kipipálni, és a fagyi is ínycsiklandó volt, a régi (családdal, barátokkal töltött) Róma feelinget is felidézte egy kicsit ez a pár gombóc. De ez még csak egy extra, a másik a Tazza d'oro kávézó volt, ahol egy espressót ittunk. Kata szerint innen hordják Róma legtöbb kávézójába az "anyagot", és nagy a versengés a Sant'Eustachio bárral, hogy a kettő közül melyik árulja a város legjobb kávéját. (Innentől kezdve Dr. Molnárnak sem lehet egy szava sem, hogy csak automatás kávét iszom.) Még megnéztük a Pantheont, elsétáltunk a Navonára, aztán leszakadtam a csoportról, és a DeSpart meg a Tuodit útba ejtve hazajöttem.

A hét korábbi része nem volt túl izgalmas, hétfőn olvasógyakorlat és dialektológia pótóra volt, kedden megírtuk a tesztet, egész jól sikerült. Utána egy kis bemelegítést - ami Kittinél zajlott - követően elmentünk a Bulldog Pubba, ahol mostanság az ESN alkalmak vannak. Szerdán megint paleográfiáztunk Danielével, csütörtökön délután és pénteken pedig könyvtárban voltam, kodikológiás könyveket jegyzeteltem. Pénteken kivégeztem az egyik könyvet, a jól végzett munka örömével tértem haza, majd töröltem a jegyzetet. Biztos nem voltam ideges...  Egyik délután hazafelé menet összefutottam Della Valle tanárnővel, aki a szótáras-nyelvtörténetes órát tartotta, és nagy meglepetésemre megismert, meg külön szólt, hogy vigyázzak a vizsgajelentkezéssel, mert valami kavar van. Tök rendes tőle, végső soron az öt tanáromból három úgy tűnik, hogy emberszámba vesz.

Újratervezés

Vasárnap mise után felkerestem a Vicus Caprarius régészeti lelőhelyet. A Trevi kút közelében található, egy ház (pontosabban mozi) pincéjében. A '90-es években fedezték fel, a teljes kiásás után pedig látogathatóvá tették: függesztett járdákat építettek be és egy kisebb kiállítást rendeztek a leletekből: pénzérmék, korsók, üvegdarabok, cseréptöredékek. Egy-két díszesebb faragvány és egy Hórusz szobor is a gyűjtemény része. A területen eredetileg egy emeletes ház (insula) állt, aztán egy villát (domus) csináltak belőle. Végezetül vízvevő hellyé alakították, mert fontos utak kereszteződésében fekszik és a vízvezeték is erre haladt. A feltárás alján ma is látszik, ahogy a hegyekből érkező forrásvíz csörgedezik 8 méterrel a (mai) földfelszín alatt. Amikor a barbár hordák lezúzták a vízvezetéket, a hely elvesztette jelentőségét. Szerencsére bölcsészhallgatóként ingyen mehettem be, de a teljes árú jegy is kifizethető (3 euró).

Vasárnapra bevásárolni viszont elfelejtettem, úgyhogy ebéd gyanánt Lorenzóval lementünk az egyik közeli kebaboshoz kebabozni. Őt már ismerték, úgyhogy még egy-egy szem falafelt is kaptunk ajándékba.

Hétfőn volt az utolsó dialektológia, ami egyben az utolsó reguláris órámat is jelentette. Kedden írunk egy tesztet, ha az jól sikerül, akkor Vignuzzi nem fog sokat akadékoskodni a vizsgán (amit január 20-ra vettem föl). Gyakoroltunk paleográfiát is Danielével és Annával, néhol még zötyög az olvasás, de azért voltak sikerélményeim a beneventana kapcsán. 

Apropó vizsgák: az előző, viszonylag laza három hónap után most föl kell szállni a szopórollerre. Eredetileg úgy tűnt, hogy minden vizsgámra lesz 1-1 hetem fölkészülni. Viszont prof.ssa Della Valle lemondta a két februári vizsgáját, úgyhogy azt is január végén kell megcsinálnom, ami miatt összejött egy fincsi 20-23-28 sorozat. Utána két hét "szünet", amit paleográfiával és irodalommal töltök, és akkor még február 10-13 két vizsga. A szakirodalmat már a múlt héten beszereztem, szerencsére az egyetemi könyvesboltban komoly kedvezménnyel lehet megvenni a könyveket. A legtöbb olyan, hogy valószínűleg később is jó hasznukat fogom venni. Készült munkaterv a tanuláshoz, meg a kulturálódást is igyekeztem beleépíteni. Van például egy Augustus kiállítás, amit szeretnék megnézni, Ágnes a Galleria Borghesébe hívott, meg a Szent Péter alatti feltárást is meg kéne látogatni.

(folyt.)

Tegnap éjjel visszajöttem Rómába.

A hazatérés hihetetlen volt: régen tapasztalt szeretettel fordult felém mindenki, akivel találkoztam, ez nagyon sokat jelentett. A legszebb pillanat talán mégis az volt, amikor Ferihegyen a vámfolyosón haladtam át; az utolsó, ami megelőzi a három hónapja többé-kevésbé várt pillanatot. És ez nem azt jelenti, hogy a karácsony és a színház a családdal, a szilveszter és a sörözések a bandával, a Jezsu8-asok, az Aga Utca koncert és a vezetőségi a cserkészekkel ne lett volna jó, de ilyen intenzitással ritkán éli meg az ember a nem utolsóként meghalni akaró reményt.
Magyarországtól egy alapos negatív élménnyel búcsúztam, filozófiatörténetből úgy megvágtak, mint még soha.

Ma volt az utolsó irodalomóra, még dialektológia lesz csőstül, meg paleográfia gyakorlás, aztán vizsgák. Lassan nekiállok könyveket vásárolni (és most nem csak Diabolikot - az ma már megvolt), meg revideálnom kell a bakancslistát is. A hátralévő két hónap könnyen belátható idő, olyan, mintha már nagyon kevés lenne. Adri, akivel visszafelé repültem, találóan kapuzárási pániknak nevezte ezt az érzést, ami úgy tűnik, hogy nem is csak engem környékez.